A jót szeretted volna még jobbá varázsolni, később a régi örömöt megtartani, majd a lángot magadban pislákolni hagyni.
Ma már csak magad után a hamut takarítani.

Suhanó évek,
Összetört szívek.
Szemed mely téved,
Messzire réved.
Csillagod kéred,
Csitítsa véred.
Istened féled,
Kíséri léted.
Bárhogy is éled,
Oltalmaz téged.
Majd te is érted,
Ha nyugszik a mérged
Összetört szíved,
Gyógyítják évek.

2011. ősz

A harcot a remény táplálja,
A reményt az isteni szikra.
Ha mást a remény el is hagyna,
Te magad légy isten fáklyája.
 
2011. ősz

Földet nézvén kullogok.
Lassú lépteim alatt
Őszi lombok játszanak,
Magamban ballagok,
Míg a gesztenyefákhoz suttogok.

Bármit is kérdek tőlük,
Komoran bólogatnak,
A télről panaszolnak.
Végig megyek köztük,
Hol gyermekként a rigókat űztük.

Egy néma vár áll elém.
Hidegen rám mered,
Fény rá ritkán téved.
Szót nem intéz felém,
És mégis büszkeséget önt belém.

Romos tornya rendre int,
Beszédes néma hely,
Hová fölös szó nem kell.
Zászlaja fenn legyint:
Legyen néped sora büszke megint.

Hű öreg testvéreid;
Zólyom és Visegrád
Messziről tekint terád.
Itt hulltak véreid,
Majd zengték Lovag király lépteit.

Kudarcot elvetettél,
Nagyságod ismerve
Eskedett itt Velence.
Békét teremtettél,
Mígnem királynék szállása lettél.

Hűn szolgáltad királyid,
De zálogba adtak,
Törökök csonkítottak,
S ölték le uraid,
Morzsolták, építették poraid.

Vert népek sóvárognak.
Lerombolt tornyaid,
Falból maradt romjaid,
Emlékül szolgálnak,
Mit áldoztál szép magyar hazádnak.

Hogy őseim keressem,
Tornyodba felszállok,
Körülöttem várárok.
Míg békém meglelem,
Az ezeréves határt kémlelem.

2011.október

Csavargó mond hova mész?
Összetört szívek, bohém évek,
Ezt hagytad magad mögött,
S a hajnal vörös köntösbe öltözött.

Csavargó hogyan tovább?
Hited mint szélvész, gyorsan elvész,
De hív a mély messzeség,
Miért ott hagytad az otthon melegét.

Csavargó mi elől futsz?
Nem maradt már más, mező és sás,
Magánnyal teli utak,
És egy igaz csillag, mely utat mutat.

Csavargó szív merre visz?
Hajt az ősi vér, mely benned él,
S ha utad végére érsz,
Világ áldásával nyugovóra térsz.

2011.október

Hej komám, lopj egy kortyot a kupádból!
Lépteid súlya csak nő a bánattól,
Keserűséget taszítsd ki imádból!
Ne szomorkodj, s keseregj csalódástól,
Fittyet hányj, minden búra a világból!
Könnyet se ejts semmi féle bánattól,
Tanulj helyette a saját hibádból!
Vagy ha rossz szavak érkeznek párodtól,
Ne feledd sosem elég a barátból.
Cimborád védd meg a kiszáradástól,
Hej komám, dobj egy kortyot a kupádból!

2011.szeptember

Ódon néma völgyben patak csobog,
A világ itt másképp forog.
Történelem szőtte szürke lepel,
Egy régies várost lep el.
Dicső várat vaserőd váltotta fel,
Kohó szürke fémet termel.
Melléktermék: acélszív, s vasököl,
Melyet szeretet izzít föl.

Makacsság mely e gyárat emelte,
E kis népet kinevelte.
Mostoha szülő rossz leckéket adott,
Szívükbe bánatot lopott.
Kihűlt a kohó, leállt a gyár is,
Nincs már más; sok üres frázis.
Gyümölcsösre emelt betonvárak,
Kopott ingek, kopott állak.

Egy-egy rövid, no meg jó néhány sör…
A munkát ez váltotta föl.
Szeretet ott benn rég nem lobog,
Helyette gyűlölet morog.
Keserű könnyek, összetört szívek,
Megsárgult régi emlékek.
Nem maradt más: acélszív, s vasököl,
Mely szeretetért kiált föl.
 

2011.tavasz
Miskolc

Lehettél volna csaló tolvaj,
Mely akár vérszomjas karvaly
Szégyen nélkül bármit elmar.

Lehettél volna gondos apa,
Kinek minden édes szava
Fiait jóra sarkallja.

Lehettél volna mesterember,
Szakértelmén kívül fegyver
Ő kezébe soha nem kell.

Lehettél volna nagy próféta,
Kinek kezében staféta,
Fájó harcot mégse bírta.

Lehettél volna... de nem lettél.
Szép hazádért harcba mentél
Elhagyva mind kit szerettél.

2010.tél

Gyanta és a rost, ez tartja össze a faiparost.
Ha bánat bántja, mint gomba rágna,
Mennyei sör az ő páca.

Gyógyír, nyavaja, néha mindkettőt a nedű hozza.
Ám akad barát, ki veled piál,
Feledtetve világ búját.

2011.nyár
Sopron

Egy a saját tollamból származó kis szösszenet

Barátság

Az emberi kapcsolat sok öröm forrása, s csalódások tárháza.

 

A névhez híven, idegen tollakkal ékeskedve, egyik kedvenc József Attila versemmel indítanám eme blogot.
 

A HETEDIK

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.